XLIII/3. A teadélutáni minősítés — Leltári árcédula

Az íróasztal faborítása visszahúzódott, s a mélyből egy gőzölgő, forró teával teli ezüst teáskanna emelkedett ki, két apró, mészfehér porceláncsésze kíséretében. A tisztviselő meg sem várta a tiltakozást: hűvös precizitással mindkét férfi kinyújtott tenyerébe egy-egy finom csészét nyomott, majd a csőből gőzölgő, százfokos főzetet egyenesen beléjük öntötte.
Henderson megszokásból felüvöltött volna a feltételezett égési sérülésektől, de a torkából nem jött ki hang. Tenyere nem égett meg; ehelyett felülete sima, hideg mázzá keményedett, s a bőrén átderengő kék mintázat tökéletesen illeszkedett az iktató falának meisseni motívumaihoz.
– Hősokk-teszt teljesítve. Hőtágulási együttható: elhanyagolható – állapította meg a tisztviselő, s fémcsipesszel egy-egy sárgaréz árcédulát tűzött Henderson hajtókájára és az antikvárius gomblyukára. – A selejtezést elkerülték. A termékpárosítás sikeres.
A falikárpit mögött fémes csikordulással kitárult az ígért kijárat. Henderson és az antikvárius önkéntelenül, merev, csikorgó léptekkel vonultak ki a fényre. Ám amikor mögöttük a nehéz tölgyfa ajtó bepattant, nem az utca kövezetén álltak, hanem a bolt üvegfalai mögött, a szalon legfelső polcán, fa talpazatra csavarozva. Henderson hajtókáján apró tintás betűk hirdették: Biedermeier úriember, finoman repedt, 12 font.
Lenn a boltban halk léptek zaja visszhangzott, s egy fekete kesztyűs kéz megkocogtatta a vitrin alsó üvegét.