XLII/8. A sárgaréz csengő — Végleges leltárba vétel

Mr. Henderson némán kioldotta az ingnyakát, ahogy a kék fénysugár kiszabadult a fémvázból, és elárasztotta a hátsó szobát. Az antikvárius halántékán átizzadt a finom műanyagréteg; görcsös kézzel kapaszkodott a pult szélébe, mintha még bízna a műtárgykereskedelem megszokott garanciáiban.
A vitrin belsejéből felhangzó ritmikus kattogás nem meghibásodást jelzett. A forgó kefék megálltak, s a csőposta járatából halk pattanással visszatért a barokk udvarhölgy – felülete makulátlanul ragyogott, szoknyájának hajtókaros mechanikája élére hajtva pihent, porcelánkarja pedig szilárdan szorította az elnöki jegyzőkönyv aprólékosan miniatürizált, mikrofilmre nyomtatott másolatát. A tárgyak a helyükre kerültek, a tisztítási folyamat sikeresen lezárult.
Henderson megkönnyebbülten sóhajtott fel, és a zakója hajtókáját igazgatva a pult felé lépett.
– Úgy tűnik, a szerkezet elvégezte az osztályozást – jegyezte meg szárazon. – A leltár hiánytalan.
Ebben a pillanatban a sárgaréz csengő másodszor is megszólalt, ezúttal mélyebb, öblösebb hangon. A szőnyeg alól halk fogaskerék-zúgás hallatszott, s a sínre szerelt optikai lencse nem a vitrin belseje felé fordult, hanem lassan kiemelkedett a mennyezeti résből, és közvetlenül Hendersonra, majd az antikváriusra szegezte a vakító fénysugarat.
A padlóburkolat rejtett zsanérjai a lábuk alatt megbillentek. Az automata minőségellenőrző rendszer nem a porcelánokat tartotta leselejtezendő csomagolásnak – csupán helyet csinált a raktárban az újonnan bevizsgált tételeknek.
A sötétben, messze a padló alatti járatok mélyén, egy csillogó ezüstcsengő csendült fel elfojtottan.