XLII/4. A tálalóharang homálya — Karanténba zárt reprezentáció

A fémes kongással leereszkedő tálalóharang alatt tökéletes csend és koromsötét honolt. A frissen rászáradt, csillogó lakkozás mozdulatlanságra kárhoztatta a két porcelánfigurát, ám a páncélzat mögött az antikvárius optimizmusa töretlen maradt. A selymes aljzat zökkenővel megdőlt, jelezve, hogy a tálcát emelőkarok ragadták meg, és elindultak velük a folyosón.
– Ez kétségkívül az elnöki tárgyalóterem – gondolta volna Henderson, ha a megkeményedett máz engedte volna a gondolatok apró rezdüléseit. A külső világ zajai tompán szűrődtek át a fémlemezen: ünnepélyes léptek koppantak, finom poharak csendültek, s a magas rangú bürokraták elégedett duruzsolása töltötte be a teret. A két figura szentül hitte, hogy a harang teátrális felemelése lesz a reprezentatív uzsonna fénypontja.
A szállítás hirtelen megtorpant. A tálalóharangot nem egy gőzölgő teáskannát hordozó pincér emelte le, hanem egy gépies fogókar rántotta a magasba. A fényben nem terített asztal, hanem egy hatalmas, üvegajtós tálalószekrény tárult felt, amelynek polcain tucatnyi hasonlóan csillogó, mozdulatlan porcelánalak sorakozott – mindegyik mellkasán a vörös leltári bélyegzővel.
Egy mechanikus szerkezet gyengéden benyomta a tálcát a középső polcra, majd a nehéz üvegajtó kattanva bezárult. Az antikvárius lábánál egy apró, sárgaréz számlapos óraszerkezet ketyegni kezdett, számlapján a „Karanténidő: 99 év” felirattal.