XLII/1. A jégbe fagyott leltár — Zúzmarás raktárrend

A jéggel borított csatorna végén a két porcelánfigura tompa csörrenéssel landolt egy zúzmarás tölgyfa polcon. A pincébeli mélyhűtőkamra fojtogató hidegében a rézharang szakadatlanul ketyegett, akárcsak egy falióra, amely elfelejtette elütni az éjfélt. Henderson óvatosan próbálta mozdítani a karját, de a mázas felületén megszilárdult jégpáncél mozdulatlanságra kárhoztatta.
A sötétségből egy nehéz, csikorgó fémkosár emelkedett ki, tele apró, befagyott leltári bárcákkal. Melléjük egy rézkampón függő, halványan pislákoló viaszlámpás ereszkedett le. A sárgás fényben láthatóvá vált a kamra katonás rendezettsége: a kristálypoharak, fagyasztott gyümölcstálak és merőkanalak mértani pontossággal várták a hivatali fagylaltidőt.
– A mínusz tizennyolc fok legalább megőrzi a szerkezeti integritást – mormolta az antikvárius, bár a hideg miatt a hangja inkább hasonlított két kőműveskanál összeütődésére. – Innen legalább nem sodorhat le minket semmilyen gőzölgő teáskanna.
Az átellenes sarokban ekkor felcsattant egy rozsdás mechanikus csapda. A falból kiálló rézcsőből sűrű, kékes fagyasztófolyadék kezdett szivárogni, amely lassan, centiméterről centiméterre kúszott fel a polcok lábán, magába zárva mindent, amit elért. A legalsó polc szélén egy apró, elfeledett ezüstcsengő vibrált halkan a vastagodó jégpáncél alatt.