XLI/1. A tárgyalótermi tálca — Igazgatósági teaidő

A rézállványos tálca halkan zümmögve lendült át a dupla szárnyú, diófa ajtó küszöbén. A tárgyalóteremben hűvös, szivarfüstös csend fogadta őket: a Hivatalgató Igazgatóság elnöksége mély hallgatásba burkolózva ült a csiszolt mahagóniasztal körül. Henderson kétségbeesetten próbálta megmozdítani a karját, ám a testét borító kemény, fényes kerámiamáz csak tompa, finom csilingeléssel válaszolt a kísérletre. Az antikvárius, mint a tálca túlsó szélén álló csésze füle, mereven bámult a semmibe.
Egy automatizált rézkar finoman megemelte a teáskannát, s a gőzölgő, sötét folyadék buborékos sugárban hullott a porcelánedényekbe. Henderson csuklóján a szilárd mandzsetta aprót pattant a hőtágulástól. A szabályzat szerint a díszelemeknek szigorúan mozdulatlannak kellett maradniuk, a teáskészlet hivatali értéke ugyanis a tökéletes némaságban rejlett.
– Rendkívül élethű mintázás – jegyezte meg szárazon az asztalfőn ülő főtanácsos, s ujjhegyével megkocogtatta Henderson mázas vállát. A csontporcelán tiszta, magas, fémmentes hangot adott.
A távoli folyosó felől ekkor ismét megcsördült az a bizonyos elfeledett kulcscsomó, ezúttal sokkal közelebb. Az ajtó lassan rést nyitott, s a hűvös huzatban egy kopott, szürke iratrendező mappa csúszott be a polírozott parkettán.