XL/8. A porcelán szerviz — A végleges besorolás

A ketyegő fogaskerék-rendszer egy finom, ezüstözött csipesszel nyúlt le, miközben a felettük magasodó teáskanna egyetlen határozott gőzfúvással sűrű, fehéres szirupot fecskendezett Henderson csuklójára. A folyadék másodpercek alatt hideg, fényes kerámiamandzsettává szilárdult, gúzsba kötve a férfi jobb kezét.
A szomszédos teáscsésze ritmikus ketyegése hirtelen alábbhagyott. Egy vékony rézcsengő tisztán megszólalt, s a szerkezetből kinyúló csatornán átsiklott egy pecsétes hivatali nyomtatvány. A papír a bergamott-illatú gőzben lebegve, önműködően érvényesítette a saját alján lévő rubrikákat, beütve a végleges minősítési határozatot.
– Látja? – suttogta az antikvárius akadozó rekedtséggel. – A minősítés érvényes. Megúsztuk a kiáztatást.
A futószalag azonban nem meleg vizes fürdőbe döntötte őket, hanem egy selyemmel bélelt, polírozott fadobozba. A felderítőszonda rézkarja leereszkedett, s egy finom ecsettel végső kerámiamázat simított a testükre. A Hivatal aromás besorolási eljárása ugyanis nem a tealevelek osztályozásáról szólt: Henderson és az antikvárius immár a Hivatalgató Igazgatóság porcelán teáskészletének két új, rendkívül élethű, csészefület formázó díszelemévé vált.
Egy rézállványos tálca lassan megemelkedett velük, hogy átvigye őket a következő tárgyalóterembe.
A távoli folyosó mélyén ekkor halkan megcsördült egy elfeledett kulcscsomó.