XL/4. A szortírozógépkarok — Automatikus minősítés

A szellőzőrács mögül nem friss levegő, hanem egy csomagolószalag ritmikus kattogása szűrődött ki. Henderson a nyakán ketyegő rézkarikára pillantott, amely könyörtelenül mérte a hátralévő időt, majd a rés felé indult, miközben a forró, szárító gőz láthatóan összezsugorította zakója szegélyét.
– Ha jól számolom, a jelenlegi szárítási ütem mellett negyven perc múlva száraz tönkanyaggá válunk – jegyezte meg az antikvárius, miközben meglepő könnyedséggel lépett át a szellőzőrács küszöbén. – Ez nem személyes, pusztán a raktározási helyigény optimalizálása. A Hivatal rosszul viseli a nedvességet.
A csatorna egy hatalmas, kör alakú terembe vezetett, ahol a falakat nem téglák, hanem élére állított, lepecsételt kartondobozok alkották. A terem közepén egy hatalmas, sárgaréz alkatrészekből álló szortírozógép dolgozott, amely mechanikus karjaival a beérkező csomagokat minőség szerint kategóriákba osztotta: „Finom”, „Nyers” és „Hasznosíthatatlan”.
Henderson éppen a szerkezet elkerülésén gondolkodott, amikor a mennyezetről egy acélhuzalon függő gumiöntvény ereszkedett le, és egyetlen szívómozdulattal elkapta az antikvárius kalapját. A gép pillanatok alatt bekebelezte a fejfedőt, majd egy halk sípszó kíséretében átrakta a „Finom” feliratú rekeszbe.
– Kérem, a kalapom eredeti angol nemez! – tiltakozott az antikvárius, de a szortírozó csavaros karjai már feléjük nyúltak, hogy lemérjék a testtömegüket.
Henderson a fal mellett felhalmozott teásdobozok mögé ugrott, ám a bokájánál egy hideg, fémes csipesz zörrent meg. A távolban halk rézharang zúgott fel.