XIX/7. A világító rézplakett — Leltári beteljesülés

A száguldás a csővonal bársonyos súlódási zajával ért véget. Nem volt ütődés, sem zökkenő; a vákuum lágyan, szinte udvariasan pottyantotta ki a két úriembert a sötétségből egy tiszta, zárt térbe. A padló polírozott tölgyfából készült, a levegőt pedig a megszokott, patinás viasz és a szárított levendula fojtogató illata töltötte meg.
Henderson nehézkesen feltápászkodott, és megtörölte a szemüvegét. Az antikvárius már az előttük magasodó üvegfalat tapogatta, aminek túloldalán a saját utcájuk megszokott, lámpafényes képe derengett.
– Hazaértünk – sóhajtott fel Henderson megkönnyebbülten, s a kabátját igazgatva a kijárati kilincs után nyúlt. – A csőrendszer egyszerűen visszahozott minket az üzlet kirakatába!
A kilincs helyén azonban csak a sima üveg hidegsége fogadta az ujjait. Kívülről, az utca felől egy kíváncsi kisgyerek tapasztotta az arcát a kirakatüvegre, miközben az édesapja gépiesen egy rézgarast ejtett a vitrin oldalán lévő nyílásba.
A padló alatt meglódult a fogaskerekek nehéz sárgaréz szerkezete. Henderson lába a tudata ellenére lendült ki, karja gépiesen a magasba emelkedett, míg az antikvárius merev, kimért mozdulattal hajolt meg a járókelők felé. A rézplaketten, amelyet a csőből kikerülve még nem tudtak elolvasni, gépelt betűk hirdették a kollekció legújabb darabjait: „Automatizált gyűjtők — eredeti XIX. századi kiadás, folyamatos működéssel.”
A kirakat előtt a garas csilingelve zuhant a gyűjtődoboz aljára, s a két alak kénytelen volt bemutatni a rákényszerített, hibátlan keringőlépést. A távolból pedig egy halk, fémkaparó hang jelezte, hogy a következő mese már készen áll a felhúzásra.