XIX/6. A szívócső huzatja — Rendszerezett áramlás

A tompa szuszogás másodperceken belül süvítő légárammá erősödött. A sárgaréz sínek mentén felhalmozott faforgács és papírfecnik táncba kezdtek a kőpadlón, majd egyetlen lendülettel a falba épített, sötét torkú szívónyílás felé repültek. Henderson a legközelebbi öntöttvas tartóoszlopba kapaszkodott, miközben a kalapját csak az utolsó pillanatban tudta elkapni a levegőben.
– Úgy tűnik, mégsem a selejtezőbe kerülünk, hanem a kazánházba! – kiáltotta a szélzúgáson át, megpróbálva visszaszorítani a kabátja szárnyait.
Az antikvárius azonban – aki jóval nyugodtabban szemlélte a mechanikus kavarodást, miközben két kézzel markolta az oszlop másik felét – megrázta a fejét. Megfigyelte, hogy a hatalmas gép nem megsemmisítésre, hanem osztályozásra készülődik. A falon futó vastag rézcsövek üvegablakain át kis hengerek száguldottak, mint a levegő hajtotta futárkapszulák. A rendszer a vákuum segítségével nem elégette, hanem a megfelelő részlegekbe szippantotta a csomagolatlan terheket.
– Nem égetnek el semmit, Henderson – jegyezte meg szárazon az antikvárius. – Csupán felporszívóznak minket.
Ekkor a padlóból egy terelőlemez emelkedett ki, s lassan a szívószáj felé sodorta a két úriembert. Nem volt idő mérlegelni: a huzat elragadta őket, s mielőtt Henderson tiltakozni tudott volna, mindketten becsúsztak a sárgaréz csőrendszer tágas, simára csiszolt beömlőnyílásába.
A sötét, forgó csővezeték mélyén hirtelen egy sárgaréz kapu záródott le mögöttük, és a távolban felvillant egy halványan világító, kivilágított rézplakett.