XIV/4. Az oxigénszámláló — Végleges egyenleg

Henderson reflexből a pult alatti leplombált rézcsőhöz nyúlt, s a perforált zsetont a cső peremén tátongó szűk nyílásba ejtette. A fémdarab fémes csikordulással süllyedt el a gázhálózat gyomrában. A füttyentés azon nyomban elhallgatott, s a padló rezgése is megszűnt, akár egy megregulázott óramű.
– Remek reflexek, Henderson – bólintott az antikvárius, s megkönnyebbülten kiszabadított egy mély sóhajt.
A fali rézdoboz számlálója ekkor éles, csilingelő hangot adott ki, s a számlap gördülő tárcsái nehézkesen nullára pördültek. Az antikvárius elégedetten igazította meg a szemüvegét, s már épp a záróretesz felé nyúlt volna, amikor a pult alatti kassza fiókja magától, csattanva kiugrott.
A fiók mélyén nem pénz feküdt, hanem egy frissen perforált rézszalag, amelyet a gázrendszer belső stancolója nyomtatott ki az imént bedobott zseton alapján. Henderson óvatosan felemelte a fémcsíkot, s a mennyezeti gázlámpa halvány fénye felé tartotta.
– Nos? – tudakolta az antikvárius türelmetlenül. – Mennyit juttatott vissza a kedves vevő a kasszánkba?
Henderson szemei elkeskenyedtek, ahogy leolvasta a szalag tetején álló, tűhegyes betűkkel ütött feliratot. A zseton nem kiegyenlítette a távozó vendég számláját, hanem átrendezte a gázrendszer tarifatáblázatát. A számláló nem a belélegzett levegőt mérte többé, hanem a boltban rekedt két ember tüdejének hátralévő kapacitását – s a visszaszámlálás nekilendült.
Az antikvárius dermedten nézte a falon lévő szerkezetet, amely szaporázó kattogással indult meg lefelé. Katt. Katt. Katt.
A sötétedő utcán, a kirakatüvegen túl ekkor egy magányos esernyő koppant a vizes aszfalton.