XIV/2. A tüdőkapacitás tarifája — Szabályozott lélegzetvétel

Henderson a polcok közötti homályban gyorsan megtalálta a számozott szerszámos dobozt. A falra szerelt rézdoboz mutatója szorgalmasan ugrált: minden egyes szuszogásnál egy apró fogaskerék lendült odébb. A segéd óvatosan kihúzta a hármas számú kulcsot, s miközben visszafelé sietett, megállapította, hogy a szürke kalapos úr belépése óta a műszer csaknem dupla sebességgel regisztrálja a levegőfogyasztást.
Az eladótérben a vásárló derűs nyugalommal figyelte, ahogy az antikvárius átveszi a szerszámot.
– Tudja – jegyezte meg a kalapos úr kimérten –, a nagyapám vasúti menetrend-ellenőr volt. Mindig azt hajtogatta, hogy a kilenc órai háromperces sietés nem hiba, hanem munkavédelmi óvintézkedés. Így az embernek mindig marad ideje elköszönni, mielőtt a szerelvény kigördül.
Az antikvárius megértően bólintott, s a finomállító kulcsot a sárgaréz óra hátsó nyílásába illesztette. A szerszám elfordításakor azonban nem a rugó pattanása, hanem a gázvezeték halk szisszenése válaszolt. Henderson döbbenten látta, hogy a számlap mögül egy apró, perforált rézkorong emelkedik ki, amely pontosan megegyezett a raktári gázrendszer kalibrációs szalagjával.
– Úgy tűnik, uram – mondta az antikvárius méltóságteljesen –, az órája egyáltalán nem siet. Csupán a helyiség oxigénszintjéhez igazítja a saját lüktetését.
A vásárló elégedetten húzta ki a tárcáját, s egy szabályos fémzsetont csúsztatott a pultra, miközben az ajtó feletti rézharang megremegett.