XII/3. A tizenkettes elosztó — Téves kalibráció

A tolókocsi lágyan felkoppant a sínpálya végpontját jelölő gumibaknak, s Mr. Henderson kerekei végleg megálltak a tizenkettes elosztó előtt. A falat vastag sárgaréz csövek borították, amelyek úgy tekergőztek egymásba, mint egy gőzkazán túlbonyolított belső szervei.
A rézbevonatú manométer számlapján nem számok álltak, hanem apró, kézzel rajzolt kávéscsészék és nyitott könyv-ikonok. Henderson megkönnyebbülten sóhajtott fel: a látszat ellenére a mutató mozgása nem a saját szívritmusát követte, hanem a hálózatban keringő gőz finom hőtágulását. Az antikvárius ijesztgetése csupán ódivatú, pszichológiai trükknek tűnt, amellyel a tapasztalatlan ellenőröket szokták fegyelemre inteni.
A szelepek tömítésénél finom, szürkés gőzsugár szisszent ki. Henderson óvatosan kinyújtotta a kezét, és megmarkolta a főcsap recézett kerekeit. Amikor balra fordította a tárcsát, a pörkölt kávé illata azonnal átváltott égett vaníliára, s a fal mögött mély, öblös morajlás támadt.
– Helyes – mormogta magában, s a félelem utolsó szikrája is elillant belőle. – Csak egyszerű nyomáskülönbség.
A tizenkettes elosztó aljából ekkor fémes kattanással kiugrott egy apró rézfiók. A benne fekvő perforált kartonon géppel gépelt üzenet állt: „Köszönjük a kézi dúsítást. A városi olvasótermekben a levegő mostantól tizenkét százalékkal sűrűbb.”
A folyosó távoli, sötét szegletéből ekkor halk, ütemes léptek zaja szűrődött ki.