XII/2. A tizenkettes elosztó — Szabályozott felderítés

Mr. Henderson kénytelen volt óvatosan lélegezni. Egy meggondolatlan köhögés elég lett volna ahhoz, hogy a városi közvilágítás pislákolása miatt a gyanútlan gyalogosok a csatornába lépjenek. A sárgaréz töltőtoll hideg volt és nehéz; a hegyéből nem tinta, hanem sűrű, fekete műszerolaj szivárgott.
– Nem garantálom az egyenletes ritmust – vetette oda szűkszavúan, miközben a tollat a terítőre fektetett fémkeretes lapra illesztette.
Ahol az olaj a papírhoz ért, halk sercegéssel serkent ki a gőz. Amint a névjegy utolsó kanyarítása is felkerült a lapra, a tolókocsi csuklópántjai fémes koccanással kioldódtak. A szerkezet azonban nem engedte szabadon: a kerekek rejtett fogaskerekei kattanva rögzültek a padlóba vésett sínpályába, s a tolókocsi lendületesen megindult a nyitott ajtón át a sötét folyosó felé.
– Az első felderítési pont a tizenkettes elosztó – kiáltotta utána az ősz ember, miközben higgadtan beleivott a teájába. – Ellenőrizze a szelepek tömítését! Ha szivárgást észlel, semmiképp se ijedjen meg, mert a riadt pulzusa szétveti a főnyomócsövet.
A folyosón a gázcsövek mint kövér indák futottak a falak mentén. Henderson a homályban furcsa dolgot vett észre: a csőkötésekből szivárgó gőz nem városi gáz szagát árasztotta, hanem frissen pörkölt kávé és antikvár könyvek tömény illatát.
A sínpálya végén egy rézbevonatú manométer órája várt rá, melynek mutatója gyanúsan ritmikus ketyegéssel követte saját pislogását.