XI/9. A kilences számú lakás — Nyomástartó végrendelet

Henderson gondosan ügyelt rá, hogy minden egyes lépése pontosan nyolcvan centiméteres legyen, ahogyan azt a mögötte nyikorgó szerkezet megkövetelte. A kilences számú bérház sötét lépcsőházában a fali gázlámpák fénye ritmikusan feléledt és elhalványult a pulzusával tökéletes összhangban.
A harmadik emeleten a kilences ajtó félig nyitva állt. Odabent egy ősz ember ült a terített asztalnál, s türelmetlenül kopogtatott egy üres teáscsészén. A tűzhelyen álló sárgaréz teafőző teljesen cold volt és csöndes.
– Pontosan öt percet késett, Henderson – mondta az ember anélkül, hogy felnézett volna a gőzmentes edényről. – A gőznyomás leesett, a víz pedig még csak nem is langyos.
Henderson a kapott utasítás szerint óvatosan a sárgaréz csaphoz érintette a mutatóujját. A mellkasában a szívverés egy pillanatra megtorpant, majd a csövekből csikorgó hang kíséretében előtört a kékes láng. A teaforraló szinte azonnal éles sípolásba kezdett.
– Remek – bólintott a férfi, majd felállt, és a székre mutatott. – Most pedig üljön ide. Az ön teája következik.
Henderson ekkor pillantotta meg az asztalon heverő gázszámlát és a falon függő bekeretezett oklevelet: a saját nevét. Ráébredt, hogy az egész várost átszövő hálózat nem volt más, mint egyetlen zárt körmodell az antikvárium hátsó szobájában, s ő maga volt a lakó, aki éjjelente hiába várta a meleg teát.
A tolókocsi egy utolsó kattanással rögzítette magát a padlódeszkákhoz.
A távoli utcasarkon egy rézgaras gurult végig a nedves macskaköveken.