XI/6. A lámpagyújtó létrája — Szabályozott feszültség

Mr. Henderson kénytelen volt megindulni a nyirkos macskaköveken, de minden egyes lépése furcsa, kiszámított ritmust követett. Ahogy a bal cipősarok a kőhöz ütődött, a házfalakon futó rézcsövekben halkan felpisszent a gáz, a közelebbi lámpa lángja pedig engedelmesen meghajolt. Az antikvárius méltóságteljesen lépkedett mellette, mintha csak egy vasárnap délutáni sétán kísérne egy jól felhúzott faliórát.
– Rendkívül gazdaságos üzemmód – jegyezte meg a kereskedő, miközben elhaladtak egy zárt ablakú pékség mellett. – Ön most pontosan annyi gázt áramoltat, amennyit a léptei ritmusa kiprésel a mellkasából. Ha siet, a fény kövér szirmokat bont; ha megtorpan, a fél utca sötétségbe borul.
Amikor elérték a következő vasoszlopot, a támasztott létra valóban ott állt, de lámpagyújtónak nyoma sem volt. Csupán egy kopott, rézveretes mérőműszer lógott az oszlop oldalán, pontosan olyan magasságban, hogy egy áthaladó gyalogos könyöke kényelmesen megakadhasson benne. A számlapon lévő mutató gyanakvóan rezgett.
Henderson óvatosan megtorpant. A pulzusa most pontosan harminchatot ütött percenként, ami a szomszédos mellékutcában épp csak arra volt elég, hogy a cégérek alatti kis gázégők halvány kék derengést árasszanak.
– Nem látom a főellenőrt – mondta Henderson, miközben fémízű nyál gyűlt össze a szájában.
– Dehogynem látja – válaszolta az antikvárius, és előzékenyen megkopogtatta a vasoszlopra szerelt sárgaréz műszert. – Csak éppen a hálózati hierarchia felsőbb szintjén helyezkedik el. Kérem, nyújtsa ki a bal mutatóujját a tesztcsaphoz, mielőtt a szomszédos körzetben kihűl a fűtés!