X/3. A raktári óvadék — Beosztott vevő

A keménykalapos úr óvatosan leereszkedett, és két finom kesztyűs ujjával felemelte a padlón pihenő sárgaréz kulcsot. Rövid megfontolás után úgy döntött, a rejtélyes üzletmenet csupán a zálogházak és antikváriumok ódon, exkluzív hagyománya. Mosolyogva igazította meg a nyakkendőjét: meg volt győződve arról, hogy a hátsó szobában ülő becsüs így teszteli a vevők elhivatottságát.
– Rendkívül szellemes megoldás, uram! – kiáltotta a zár irányába, miközben a kulcsot habozás nélkül a pult szélén ásító apró, rézperemes nyílásba illesztette. – Látom, a diszkréció önöknél valóban elsőrangú.
A pult mélyén erre felmordult egy eltemetett fogaskerék-áttétel. A sárgaréz kulcs elfordult, ám a zárt tölgyfa ajtó nem pattant ki. Ehelyett a pult faforgáccsal bélelt oldalrekesze csapódott ki, és egy újabb, még nagyobb pecséttel ellátott lajstromív emelkedett a magasba. A nyomtatvány fejléce félreérthetetlenül hirdette a „Raktári Kulcshasználati Illeték és Óvadék” azonnali fizetését.
A vevő nem jött zavarba. Szilárd meggyőződése volt, hogy a gép teljesítménye a tőkeerő igazolását szolgálja, ezért készséggel csatolta le a mellényéről nehéz, tömör arany óraláncát, s helyezte a rekesz aljára. A gép azonnal elnyelte az aranyat, s a mélyben egy nehéz, bronzfejű pecsétnyomó csapódott a papírra.
A zárt ajtó mögött Henderson előtt egy újabb sárgaréz kar lökődött ki a falból, tetején egy villogó, piros üvegöveggel. A felirat alatta nem a vételár kifizetését igazolta, hanem a vevő hivatalos beosztását az éjszakai segédleltározói műszakba.
A pult alatt ekkor fémes kattanás rezdült, s a bejárati ajtó nehéz retesze magától a helyére csúszott.