V/5. A beváltott igazolás — Előjegyzett létezés

Az új vásárló megállt a pult előtt, és némán a segéd felé nyújtotta a gyűrött, sárgult elismervényt. A segéd óvatosan kibújt a kirakat rejtett ajtóján, majd két ujjával átvette a papírt, mintha egy ritka műtárgyat kezelne. Ahogy áttanulmányozta a halvány, írógéppel gépelt sorokat, a szájszéle elégedett mosolyra húzódott.
– Egy régi leltári tévedés beváltatlan maradványa – állapította meg a segéd halkan, majd a pult alól elővett egy vaskos bélyegzőt. – A benyújtó jogosult az egyenleg törlesztéseként átvenni a mindenkori legközelebbi, azonos leltári értékű kirakati tételt.
Henderson szíve kimaradt egy ütemre. Megpróbált elfordulni, de a keménykalapok szoros rendje és a beállított póz nem engedte a mozgást. A segéd határozott léptekkel visszasétált a kirakathoz, és egy feltűnő, élénkvörös papírcetlit akasztott Henderson legfelső gombjára. A felirat vastag betűi büszkén hirdették: ÉRTÉKESÍTVE.
A vásárló azonban nem nyúlt Hendersonért. Ehelyett zsebéből előhúzott egy súlyos, cirádás rézkulcsot, elégedetten a pultra fektette a foglalót, majd szótlanul kisétált az utcára. A ajtó feletti rézharang ismét megcsendült.
Odaát az antikvárius elégedetten csapta be a vaskos főkönyvet, rákattintotta a zárját, és leoltotta a lámpát. A kirakat üvegén átszűrődő alkonyati fényben a pulton felejtett rézkulcs hirtelen hideg, kék reflexiót vetett Henderson cipőjének orrára.