V/1. A leltári tévedés — Kirakati törzsszám

Henderson megszokásból torkot köszörült, hogy felolvassa az ilyen esetekben kötelező közigazgatási záradékot, ám a torkából csak a kiszáradt papír halkan sercegő hangja jött elő. A szájából kirepülő szavaknak már nem volt hivatalos súlya: elhaltak a padlóburkolat repedéseiben, mint a gazdátlan gombostűk.
Az antikvárius kifejezéstelen arccal egy teljesen üres, sima papírlapot csúsztatott az ellenőr zsebébe.
– Ez az Ön igazolása a mentesítésről – mondta szinte atyáskodó gyengédséggel. – A rendszerben mostantól mint téves mérés szerepel. Kérem, ügyeljen rá, hogy ne lépjen túl erélyesen, mert a csempe még nem dolgozta fel a hiányát.
Henderson tántorogva lépett ki az ajtón a nyirkos, ködös utcafrontra. A háta mögött a rézkilincs halkan kattant, s az antikvárium cégére hirtelen olyannyira elhalványult, mintha sosem festették volna fel. Megpróbálta inteni egy közeledő szolgálati bérkocsinak, de a hajtó tekintete akadálytalanul siklott át a vállán, mintha az ellenőr csupán a reggeli pára sűrűbb gomolygása lett volna.
Az utca túloldalán álló kalapüzlet kirakatában ekkor kigyúlt egy fakó, gázüzemű lámpa. Henderson önkéntelenül odasétált. A selyemfényű állványon egy ismerős, kefeélesre vasalt filckalap pihent — pontosan olyan, mint amit ő viselt az imént. A kalap bélésébe finom aranybetűkkel hímezték bele az ő törzsszámát, alatta pedig egy friss, tintaszagú leltári árcédula fityegett.
Amikor a saját fejéhez nyúlt, ujjai csupán a hűvös, csupasz levegőt érték el. A kirakat üvegének belső oldalán egy apró rézharang tónusa rezzent meg, türelmesen várva a következő vásárlót.