IV/5. A leltári egyensúly — A felszámolt ellenőr

A rézből készült szellőzőrács mögötti kattogás hirtelen felgyorsult, mint egy felhúzott óraszerkezet, amely elérte a lejárati pontját. Henderson visszalépett még egy lépést, s megpróbálta felkapni az előtér padlóján heverő bőrtáskáját, hogy érvényesítse a hivatalos lefoglalási végzést. A táska azonban éppolyan nehéznek bizonyult, mintha ólommal öntötték volna ki: az elnyelt fizikai többlet valahol utat talált magának.
– A hőtranszfer törvényei szerint a nem regisztrált energia elillan – magyarázta készségesen az antikvárius, miközben finoman megigazította a zakója hajtókáját. – Ön nyilvánvalóan a 402-es tétel alá sorolja majd, mint természetes párolgási veszteséget.
Henderson már éppen bólogatott volna, hiszen a közigazgatási logika pontosan ezt a kényelmes kiutat kínálta a számára. Előhúzta a hivatalos pecsétnyomóját, hogy lezárja az ügyiratot. Ebben a pillanatban a rézrács egy éles csörrenéssel kipattant, s a sötét nyílásból egy keskeny, lyukkártyás papírcsík csúszott ki a csempére.
Az ellenőr lehajolt érte. A papíron nem hőmérsékleti adatok álltak, hanem az ő saját törzsszáma, fizetési osztálya és a teljes nyugdíj-alapítványi egyenlege. A gép nem az univerzumból vont le energiát a leltári hiány kiegyenlítésére, hanem Henderson közigazgatási létezéséből. Az átfedés pillanatában a felügyelő szolgálati igazolványa üres, fehér műanyag lappá változott a zsebében.
– A kamatláb mindig a jelenlévő legértékesebb bürokratikus egységet terheli – jegyezte meg halkan az antikvárius, s óvatosan kivette a megdermedt férfi kezéből a pecsétnyomót. – Köszönjük a rendezést.
Odakint, a ködbe burkolózó utca túloldalán hirtelen megszólalt egy rézcsengő egy ismeretlen kalapüzlet ajtaja felett.