IV/4. Felderítés — Hivatalos csend

Henderson elengedte a bőrkötésű írótábláját, de az nem koppant a hajópadlón. A mappa félúton megállt a levegőben, mint egy rosszul rögzített díszletelem, s lassan forogni kezdett a saját tengelye körül. A férfi torka kiszáradt; megpróbálta megköszörülni, ám a hangképző szervei teljesen megnémultak a térrészlet akusztikai vákuumában.
Az antikvárius a küszöb túlsó, zajos oldalán várakozott, kényelmesen összekulcsolt kézzel. Arcán a hivatásos szelídség nyugalma ült. Tudta jól, hogy a csendes térfogat nem csupán a zajt nyeli el, hanem a bürokratikus többletet is: amit a fizika elfelejt megmérni, az a leltárban sem képezhet adóalapot.
Henderson a zsebéből óvatosan előhalászott egy szabványos acélvonalzót, és a szoba közepe felé nyújtotta. Ahogy a fém áthaladt a láthatatlan határvonalon, a beosztásai elmosódtak, s a műszer megnyúlt, mint a meleg gumicukor. Az ellenőrt nem a természet törvényeinek felborulása rémisztette meg, hanem az a közigazgatási rémkép, hogy mindezt képtelen lesz besorolni a standard 102-es űrlap szűkös rubrikáiba.
Ijedten visszalépett az előtérbe. A külvilág morajlása azonnal visszatért, mint egy hirtelen arculcsapás.
– Ez a helyiség nem felel meg a tömegmegmaradás elvének! – sziszegte Henderson, miközben megtörölte izzadó homlokát.
– De tökéletesen kiegyenlíti a hiányt – felelte szelíden az antikvárius, s a szoba sötét sarkára mutatott, ahol egy rézből készült, régi szellőzőrács alatt halk, szabályos kattogás kezdődött.