L/9. A háttérgépezet — Nyugtázott csengőhang

A torkukra feszülő pánt rekedt, operai baritonként indította meg az antikvárius hangszálait, míg Henderson a saját akarata ellenére kristálytiszta szoprán selypítéssel csatlakozott a csattogó dallamhoz. A duett nem tartott tovább tizenkét másodpercnél. Amint a második tantusz is elérte a mechanika alját, a süllyesztő alatti padló hirtelen ívelt pályára váltott: a pár beforgott a zenedoboz belső, félhomályos kiszolgálóalagútjába.
– Ez... zseniális ária volt, Henderson – lihegte az antikvárius, amint a rézgyűrű picit engedett a szorításból. – Bár a magasságokat talán túlhúzta.
– Ha még egyszer megmozdul a válluk, uram, kiharapom a könyökét – nyögte Henderson, miközben a görgős talpazat egy vastag csővezetékekkel teli terem felé haladt.
A zenedoboz hátsó fertályán nem viaszfigurák álltak, hanem egy sor precíziós sárgaréz kar, amelyek finom csipeszekkel szerelték le a műsorszám végén a kottatartót. A háttérben hatalmas, gőzzel hajtott dugattyúk pumpálták az olajat a páros közös öltönyébe beépített csuklópántokba. Egy mechanikus kar hirtelen kinyúlt a falból, és egy apró, átvilágított kémlelőnyílást tolta az antikvárius szeme elé.
A lencsén túl a színházterem sötétedett el, és a páholyban ülő egyetlen fizetővendék már a kabátjáért nyúlt. De nem távozott: a karcsú alak a süllyesztő melletti réztölcsérbe egy egész marék nehéz, csillogó tantuszt készített be.