L/8. A süllyesztő mechanizmusa — Előre kifizetett műsorszám

A padló halk zökkenővel megállt egy szinttel lejjebb, ahol a rivalda fénye már csak keskeny, derengő sávként világította meg a páros cipőorrát. A mennyezetről alábocsátott kottatartó fémes kattanással szétnyílt, feltárva egy pergamenlapot, amelyre cirádás betűkkel csak ennyit írtak: Kétszemélyes duett bedobható tantuszra.
– Uram, maga tud kottát olvasni? – zihálta Henderson, miközben a hátukra rögzített szerkezet karjai óraművi pontossággal emelték fel mindkét jobb karjukat.
– Én antikváriumot vezetek, nem filharmóniát! – suttogta fojtott pánikban az antikvárius, de tiltakozásának semmi foganatja nem volt.
Fentről, a félhomályos páholyból tompa, fémes csörrenés visszhangzott. A magányos alak bedobta a nehéz szüszőt a süllyesztő mellett tátongó réztölcsérbe. Az érmék ütemes csilingeléssel pattogtak végig a gépezet gyomrában, mire a hátukon lévő rugók és fogaskerekek vad lendülettel gördültek mozgásba.
A szerkezet nem kérdezett: a torkukhoz illeszkedő rézgyűrűk finoman megszorultak, hogy kiegyenlítsék a hangsúlyokat. A páros megértette, hogy a közönség nem nézőkből állt, hanem fizetővendégekből, a színpad pedig nem pódium volt, hanem egy óriási, érmével működő zenedoboz belseje.
S a következő bedobott tantusz már úton volt a csőben.