L/7. A vakító rivaldafény — Mechanikus tapsvihar

A kényszerű lépések a polírozott rézszínpad közepére repítették a párost. A vakító fénybe burkolózó porond szélén félhomályos páholyok sorakoztak, bennük néma, viaszarcú figurák ülték körül a terített asztalokat. Henderson megpróbált köszörülni a torkán, hogy elsimítsa a belépő kellemetlenségét, ám a háti szerkezetük rögvest kinyújtotta a karjukat egy teátrális meghajláshoz.
– Látja? Ugye mondtam, hogy nem fogyasztóként számolnak velünk – suttogta a fogai között az antikvárius, miközben a feje majdnem összeakadt Henderson cilinderével. – Mi vagyunk a szünetbeli műsorszám.
A viaszfigurák karjai egyszerre emelkedtek fel. Fém fogaskerekek halk reccsintésével tenyér tenyérhez csattant, s a teremből száraz, ütemes tapsvihar áradt feléjük. A tapsgépezet nem fáradt; a mesterséges lelkesedés gépiesen, tökéletes ütemre töltötte be a teret, miközben a mennyezetről egy selyemszalaggal átkötött kottatartó ereszkedett alá.
Henderson óvatosan oldalra pillantott. A páholyok mélyén, a viaszbábuk mögött hirtelen egy valódi, hús-vér alak mozdult meg, és egy nehéz, rézpénzzel teli szüszőt emelt fel.
A színpad padlója ekkor halk sziszegéssel tíz centimétert süllyedt.