L/6. A páncélterem sötétje — Üvegcsörrenés a homályban

A hűvös folyosó sötétje nem tartott sokáig. A futószalag halk zökkenéssel állt meg egy ezüstözött tálalóasztal előtt, ahol két finom megmunkálású, gőzhajtatású fémkéz éppen kristálypoharakba töltött egy sűrű, borostyánszínű folyadékot. A terem falait csiszolt tükrök borították, így az antikvárius és Henderson kettőse százszorosan verődött vissza: két egymáshoz rögzített, megdermedt alak, akiknek a háti fogaskerekei még mindig ütemesen halkan kattogtak.
– Ha ez a fogadás, akkor a vendéglátás túlzottan is figyelmes – suttogta Henderson szinte mozdulatlan ajkakkal, miközben az egyik gépkar mérnöki pontossággal nyújtotta feléjük az első poharat.
– Ne nyúljon hozzá – sziszegte vissza az antikvárius, bár a közös mozgatómechanizmus miatt a saját könyöke is akaratlanul felemelkedett. – Ha elvesszük, az automata azt hiszi, készen állunk a műsorra.
A rézkar azonban nem várta meg a hozzájárulásukat. A pohár pereme finoman az antikvárius alsó ajkához koccant, miközben a falból egy rejtett zenedoboz mély, fémes akkordjai csendültek fel. A padló alatt meglapuló rugók hirtelen felpattantak, és az összevarrt páros egyetlen szinkronizált mozdulattal tette meg az első, méltóságteljesnek szánt, de teljesen kényszerű lépést a tükörpadlón.
A folyosó végén álló óriási páncélajtó nehéz, sziszegő hang kíséretében elkezdett befelé nyílni. A rés mögött nem a szabad ég, hanem egy lámpák ezreivel megvilágított, kör alakú színpad nézett vissza rájuk.