L/5. A rézlejtő — Csúszós előkészületek

A polírozott rézlejtő nem hagyott időt a további elfojtott tiltakozásra. Az antikvárius és Henderson összevarrt alakja meglepő eleganciával siklott lefelé a hűvös csatornában, miközben a gerincükbe illesztett fogaskerekek ütemes kattogással korrigálták a súlypontjukat. Az ereszkedés egy váratlanul tágas, hűtött csarnokba torkollott, ahol a falakat nem szőnyegek, hanem óriási, számozott tölgyfa rekeszek borították.
– Ez nem a bálterem – suttogta fojtott hangon Henderson, miközben a lábuk automata mozdulattal állt meg egy lezárt, selyempárnás tálca előtt. – Ez egy... raktár.
– Halkabban – sziszegte az antikvárius, bár a félelemtől remegő álla majdnem lefejelte a társa vállát. – Ha a rugó meghallja a habozást, újra kalibrál.
A csarnok közepén álló pneumatikus kar forgó mozdulattal közeledett feléjük. Nem fenyegetően, inkább mint egy túlbuzgó szobalány, amely egyetlen porszemet sem tűr meg a porcelánon. A fémkar végén lévő polírozott optika halkan ráközelített az antikvárius kabátjának gombjaira, majd egy apró feljegyzést karcolt a tálca melletti réztáblára: Besorolás: Használt, de működőképes duó. Szállításra előkészítve.
A sínpálya végén egy halkan doromboló szalag indult meg, amely nem a kijárat felé vitte őket, hanem még mélyebbre, a páncélterem hűvös lemezei közé. A két férfi tehetetlenül nézte, ahogy a mennyezetről lógó rézfények lassan elhalványulnak. A hűtött folyosó távoli végéből halk üvegcsörrenés és egy ismeretlen óramű-dallam szűrődött ki.