L/4. A kalibráló fülke — Szakértői minősítés

A felhúzott mechanika nem tűrt semmiféle egyéni skrupulust. A gőzorgona felpörgő ritmusára az antikvárium-tulajdonos és Henderson szinkronizált lábai a selyemabrosz szélén túlra, egyenesen a kinyíló fülke felé forgatták a tehetetlen párost. Henderson megpróbálta megvetni a sarkát a tölgyfa felületen, de a gerincükbe illesztett fogaskerekek könyörtelenül lendítették előre a következő kimért lépést.
A kalibráló fülke bársonyozott belső tere alig volt szélesebb egy gyónószéknél. Amint a páros precíz keringőlépésben becsúszott az apró nyíláson, a rézajtó mögöttük halk csattanással záródott be, elvágva a szalon vakító fényét. A sötétben finoman olajozott sárgaréz karok nyúltak ki a falakból, s szakavatott mozdulatokkal végigtapogatták az összevarrt kabátok szegélyét és az óraműillesztéseket.
– Ütemhiba nem észlelhető – szólalt meg egy gépies, fémes hang a fülke mennyezetéből, miközben egy vékony fémrugó kíméletlenül igazította meg az antikvárius orrán ferdén álló szemüveget. – A duett szerkezeti feszültsége és összehangoltsága optimális.
Egy apró rézcsengő kondult, s a kabin külső falán lévő rések egyikéből egy selyempapírra nyomtatott minősítő cédula hullott az ezüst tálcára. A szalon maszkos közönsége halk, elismerő tapsban tört ki, a páros elfojtott nyögéseit a gépies mozdulatok drámai kifejezőerejének tulajdonítva. A fülke szemközti oldala ekkor halk sziszegéssel kinyílt, s a páros egy közvetlenül a sínpályára vezető, polírozott rézlejtő tetején találta magát, ahonnan az óramű már a következő tétel gyorsuló lépéseit kezdte kirajzolni.