L/3. Az aranyozott szalon — Ritmusra hangolt társaság

Az aranyozott kétszárnyú ajtó súlyos halksággal tárult ki. A márványpadlaton tükröződő kristálycsillárok fénye vakítóan vetült a cilinderes úr lakkozott cipőjére. A csarnokból áradó orgonaszó valójában nem templomi hangszerből, hanem egy fal nagyságú, gőzzel hajtott óramű-orgonából származott, amelynek rézsípjai előtt gépies pontossággal mozgó fémfigurák halongtak.
A vásárló óvatosan egy selyemterítős tölgyfa asztal közepére helyezte a mahagóniládát. Egy rejtett rugós szerkezet halk klattyanással pattanva tárta fel a doboz fedelét. A ládából kiemelkedő antikvárium-tulajdonos és Henderson párhuzamosra merevített gerinccel, szinkronban pislogva pillantották meg az összegyűlt társaságot. A szalonban jelen lévő elegáns közönség – valamennyien finom selyemmaszkot viselve – elismerő morajlással fordult az asztal felé.
– A legújabb mechanikus akvizícióm – jelentette be a cilinderes úr, miközben gomblyukából kiemelt egy aranyozott felhúzókulcsot. – Két egykori rivális, kiket a legújabb finommechanikai eljárással hangoltunk tökéletes duettszerkezetbe. Nem igényelnek sem ételt, sem hosszas vitákat.
Henderson torkán megakadt a tiltakozás, mert a hátukba varrt sárgaréz mechanika újabb kattanással mozdult meg. A páros jobb lába egyszerre emelkedett fel, s az asztallap polírozott felületén precíz keringőlépésben kezdték el róni a köröket. Az antikvárius arcára ráégve maradt az udvarias üzletkötői mosoly, miközben tekintete kétségbeesetten pásztázta a szalon sötétebb sarkait.
Az orgona zengése hirtelen egy gyorsabb ütemre váltott, s az asztal szélén álló sárgaréz névtábla alatt egy apró, csukott ajtójú kalibráló fülke körvonalai rajzolódtak ki.