L/2. A ringóhintó — Rázkódásmentes luxus

A mahagóniláda nem sokáig pihent az antikvárium pultján. A cilinderes úr gondosan az alkarjára fektette a polírozott dobozt, elrakta a frissen nyomtatott, viaszolt papírlapot, majd magabiztos léptekkel kilépett az esőáztatta utcára. Odakint egy fekete, rugózott hintó várakozott, amelynek gőzfüstölő tengelyei halkan sziszegtek a nedves macskaköveken.
A láda bársonyozott mélyén Henderson próbálta volna oldalra fordítani a fejét, hogy legalább az antikvárius fülébe súghassa méltatlankodását, de a hátukba épített sárgaréz mechanika nem tűrte a független megmozdulásokat. A hintó első nagyobb döccenőjénél a páros óraműve automatikusan korrigált: egy lendületes, vízszintes keringőívvel nyelték el az ütődést, pontosan úgy, mint egy finom kalibrálású tengerészeti kronométer.
– Kiváló felfüggesztés – morogta elégedetten a vásárló a hintó bőrülésén, miközben ujjaival ritmikusan kopogott a láda tetőpontján. A kopogás rezonanciája behatolt a sötét rekeszbe, ahol az antikvárius fogaskerekei azonnal átvették a külső ütemet, s lábujjaik hegyével szinkronban kezdték veregetni a bársonybélést.
A jármű rövidesen lelassult, s a kerekek gördülése a sima márványburkolat visszhangjába váltott. Egy nehéz, kovácsoltvas kapu nyikordult meg, majd a hintó ajtaja feltárult. A doboz emelkedni kezdett, ahogy a vásárló átsétált egy hűvös oszlopcsarnokon, egészen egy hatalmas, aranyozott kétszárnyú ajtóig, amely mögül halk orgonaszó szűrődött ki.