L/10. A felhúzható duett — Utolsó tantusz gépzenére

A tantuszok záporozva hullottak alá a rézvezetékben: gépies csengéssorozat rázta meg a gépház falait, mint egy túlterhelt pénztárgép elszabadult számlálója. A hidraulikus karok nem lassítottak. Finom sárgaréz csipeszek ragadták meg a páros közös öltönyét, s egyetlen határozott rántással egy vastag aranyozott árcédulát tűztek a hajtókára.
– Tizenkét érme... – suttogta Henderson szoprán hangon, ahogy a görgős talpazat megindult felfelé a spirális sínpályán. – Ez nem egy ráadás. Ez egy teljes esti műsorfolyam!
– Vagy egy végleges kiárusítás – helyesbített az antikvárius, miközben a pántok szorítása végleg engedett.
A zárófedél csikordulva nyílt ki, s a pár a hirtelen vakító napfénybe emelkedett. De nem a színházterem rivaldafénye fogadta őket, s nem is a viaszfigurák komor tekintete. Egy széles, porlepte üvegtábla mögött álltak, a saját antikváriumuk utcafronti kirakatában. Kívülről egy elragadtatott kisgyerek bámult rájuk, kezében a kiürült malacpersellyel, míg a háttérben egy hatalmas kéz épp az automata hátuljába illesztett rézkulcsot fordította el háromszor.
– Hát ez felettébb kellemetlen – jegyezte meg az antikvárius, amint a beépített rugós szerkezet csikordulva újra táncra perdítette őket a gépzene ritmusára. – Attól tartok, uram, az üzletem árukészletévé váltunk.
Henderson csak sóhajtott, s miközben a lábuk magától lépett a ritmusra, a kirakat sarkában egy apró, elfeledett ezüstkulcs csillant meg a bársonyon.