IX/6. A ritmikus gépzaj — Automatikus nyugtázás

Mr. Henderson nem az a fajta ember volt, aki hagyta volna, hogy egy felügyelet nélkül maradt gép önkényes túlórába kezdjen. Óvatosan megkerülte a pultot, szeme sarkából egy utolsó szigorú pillantást vetve a némán meredő sárgaréz szoborra, majd határozott léptekkel elindult a hátsó szoba felé. A padlódeszkák megszokott nyikorgását elnyomta a fémes billentyűk ütemes, szinte katonás kopogása.
Amikor belépett a homályos helyiségbe, a látvány nem okozott neki meglepetést, csupán némi adminisztratív elégedetlenséget. A sötétben, a porlepte alkatrészes polcok tövében egy régi, mechanikus lajstromozó szerkezet működött: apró rézkarok csaptak le egymás után egy szalag papírra. A gép nem betűket nyomtatott, hanem apró, szabályos mintázatú lyukakat ütött a szalagra, pontosan olyan ütemben, ahogy a szobában a levegő hűlni kezdett.
Henderson közelebb lépett, és határozott mozdulattal letépte a már kinyomtatott papírcsíkot. A lyukkártya szélén friss tintával rányomtatott szöveg futott végig: „Műszakváltás visszaigazolva. A légcsere-illeték jóváírva a kötelezett számláján.” A lap alján az antikvárius gondos, dőlt betűs aláírása állt – pontosabban annak egy tökéletesen élethű, mechanikus bélyegzőnyomata.
– A túlóra-pótlék elszámolása nélkül ez még nem végleges – dörmögte Henderson, majd zsebéből előhúzott egy hajlított rézszeget, és habozás nélkül a szerkezet nyitott fogaskerekei közé illesztette.
A szerkezet egy elfojtott csikordulással megállt, ám a falon lévő kis rézrekesz fedele ekkor lassan felpattant. Odabent egy újabb, még teljesen üres leltárív várt a rögzítésre.