IX/2. A műszakóra kattanása — Előírt kenőanyag

Mr. Henderson cseppet sem jött zavarba a sötétből érkező fémes kaparászástól. Megfontolt léptekkel a hátsó szoba felé indult, miközben a bőrkötésű leltárkönyvet szorosan a hóna alá csapta. A félhomályban egy súlyos, öntöttvas vázra szerelt sárgaréz szerkezet ketyegett: a műszakóra. A számlapján lévő finom fogaskerekek épp most fordítottak át egy gravírozott fémtáblácskát, amely a következő kötelező karbantartási fázist jelölte meg.
– Kenési ciklus, harmadik fokozat – olvasta fel félhangosan Henderson, majd felnyúlt a falra szerelt, csöpögésgátlóval ellátott olajadagoló fémcsövéhez. A cső végén egyetlen átlátszó, borostyánszínű csepp remegett, akár egy apró, megfagyott borostyánkő.
Henderson óvatosan aláhajtotta a zsebéből előhúzott kis rézkupak formájú célszerszámot, felfogta a sűrű folyadékot, s kimérten visszasétált a bolt sarokba merevedett berendezési tárgyához. Az egykori tulajdonos – aki most mint kifogástalanul beszabályozott, óránként felhúzandó bérlemény szolgált – meg sem rebbent, amikor Henderson a hármas számú rézcsavar köré cseppentette a szert. A feszültség a fémszerkezetben azonnal engedett, s a ketyegés lágyabb, majdnem doromboló ritmusra váltott.
A művelet ezzel lezárult volna, ám a pult alatti fiók magától visszakattant, s a leltárkönyv egy újabb, eddig üres lapot tárt fel. A friss tintával írt soraiban nem nevek, hanem precíz hőtérképek rajzolódtak ki a helyiség alaprajzáról.
A hátsó szobában lévő műszakóra ekkor ismét megpendült, s a falból kiálló fémcsúszdán egy apró, lepecsételt fadoboz gurult elő, egyenletesen zörögve a fapadlón.