II/7. A lencse törvénye — Guruló egyenleg

A golyó sima, hűvös felülete végiggördült a kopott tölgyfapadlón, és hajszálpontosan Henderson megfagyott bőrcipőjének orránál állt meg. Henderson óvatosan lehajolt – fázós ízületei halkan reccsentek –, s a mutatóujja begyével felvette az apró üvegcsodát. A golyó belsejében nem színes spirálok kanyarogtak, hanem a szoba miniatűr, tökéletes fordított képe vibrált.
– A visszajáró – suttogta az antikvárius, s ijedten megszorította gombos mellényének szélét. Szemében óvatosság és puszta félelem bujkált, ahogy a megdermedt óraingára pillantott. – A cserearányok szigorúak. Ön a testhőjéből pontosan hatfoknyival többet adott át, mint amennyi a látásélesség helyreállításához kellett.
Henderson a szeméhez emelte a golyót. A miniatűr térben látta saját magát, amint a zsebébe dugja elhidegült kezeit, de a legkülönösebb az volt, hogy a golyó belsejében az óra ingája még mindig fújtató ritmusban járt.
– És mit kezdjek egy üvegbe zárt hatfoknyi melegséggel? – kérdezte Henderson száraz, fagyos hangon.
– Nem a meleg van benne, sir – felelte az antikvárius szaggatottan. – Hanem az a három perc, amíg el nem vesztette. Ha összetöri, visszakapja az időt. De a kamatot a szomszéd helyiségben hajtják be.
A falon lévő tájképkeret most halkan megbillent, s a faborítás mögött feltárult egy keskeny, lefelé vezető lépcsőfok.