I/2. A mechanikus kelepce — A józan ész illúziója

Henderson káromkodva igyekezett kiszabadítani a csapdába esett ujját, de a fadoboz meglepő súllyal horgonyzott le a tömör tölgyfa asztalon. A szorítás nem volt pusztán fizikai; éles, szúró bizsergés terjedt el az karjában, mintha a doboz közvetlenül az idegpályáira csatlakozott volna.
– Nyugodjon meg, sir – lépett közelebb az antikvárius, és óvatosan letette a teáscsészét. – Ez csupán egy finomműves viktoriánus demonstrációs eszköz. A korabeli neurológusok használtak hasonlókat a reflexek és a nyomásérzékelés szemléltetésére. Egy egyszerű rugós szerkezet, semmi több.
Henderson megkönnyebbülten sóhajtott fel. A józan, tudományos magyarázat azonnal eloszlatta a köré fonódó, nyomasztó varázst. Nem volt itt semmiféle mágia, csak egy XIX. századi, hóbortos csecsebecse. Másik kezével kapkodva benyúlt a doboz oldalán található rézkallantyúért, hogy kioldja a zárat.
– Ha csak egy rugó, akkor a kioldókarnak itt kell lennie… – mormolta, és határozottan megnyomta a kiálló pöcköt.
Egy fémes klakk hallatszott, ám a fedél nem nyílt ki. Ehelyett a sarokban álló, nehéz láncos óra ketyegése egyetlen csapásra elhallgatott. A szobában hirtelen dermesztő csend támadt, s a levegőt átható teagőz helyét átvette a túllocsolt páfrányok és a fékportól nehéz kipufogógáz fanyar szaga.
Az antikvárius most először veszítette el hűvös nyugalmát; szemöldöke gondterhelten rándult össze.
– Nos, ezt nem kellett volna meglöknie – jegyezte meg halkan. – A reflexvizsgálatnak ezzel vége. Most kezdődik az elszámolás.
Az asztalon, a rögzített doboz mellett egy rozsdás, nehéz rézkulcs gurult elő a homályból, egy sárgult, szélvédőre való büntetőcédulába csavarva.