I/1. A fadoboz rekurziója — A döntések súlya

A doboz belső bélése bársony helyett közönséges, használt csomagolópapírból készült, közepén pedig egy apró, viaszból formázott figura ült. A bábu a megszólalásig hasonlított Hendersonra: ugyanazt a mintás gomblyukú zakót viselte, és a kezei között egy mikro-méretű, pontos mását tartotta ugyanezen fadoboznak.
Az idős kereskedő nyugodtan hátralépett a homályos polcok közé, és halk koppanással kitöltött egy csésze kihűlt kamillateát.
– Megmondtam, sir. A döntései tiszta képe – mondta szárazon, majd vett egy apró kortyot.
Henderson habozott, de az elbizakodottsága még mindig erősebb volt a józan észnél. Utána nyúlt, és óvatosan megérintette a figura fejét. A viasz kellemetlenül meleg volt, mintha lázas bőr lett volna. Abban a szent pillanatban, ahogy az ujja hozzáért, Henderson saját koponyájában éles, lüktető fájdalom hasított végig.
A viaszbábu lassan felemelte a saját apró dobozát, és kipattintotta annak rézkapcsát. Odabent egy még kisebb, gombostűfejnyi Henderson-minta lapult, ami éppen akkor nyúlt a saját mini-dobozához.
– Ez... ez valami optikai trükk? – nyögte Henderson, miközben a homlokán hideg verejtékcseppek gyűltek össze.
– Dehogy – rázta a fejét a kereskedő. – Csupán az oka és a következménye. Ön ma reggel elfelejtette megöntözni a felesége páfrányát, és túllépte a sebességkorlátozást a Fő utcán. A végtelen rekurzió elkerülhetetlen, ha az ember figyelmetlen.
A doboz fedele ekkor hirtelen, fémes csattanással lezárult, pontosan rászorulva Henderson jobb mutatóujjára. A bolt sötét sarkából ekkor egy nehéz, láncos óra ketyegése szűrődött ki.