98/5. A visszacsatolt kilincs — A tükrözött nyomaték

Az Antikvárius elhűlve tanulmányozta a viaszolt szalagot. A rajz aprólékos, mégis friss benyomást keltett, mintha a csigaorsó fogaskerekei gépies pontossággal karcolták volna a viaszrétegbe a pillanatképet.
– Nahát – hüledezett Mr. Henderson, s közelebb hajolt. – Ez az én hátam! És az ott a teázóm bejárata. A hálózat nyilván azt jelzi, hogy a nyomáskiegyenlítés hatására a teázóm kapuja most automatikusan feltárul a vendégek előtt!
Azzal büszkén megigazította a zakóját, és a szomszédos helyiség felé indult, hogy saját szemével ellenőrizze a csodát. Amint lenyomta az antikvárium hátsó ajtajának sárgaréz kilincsét, a mennyezeti csigaorsó újabb halk kattanással egy második papírcsíkot ejtett a pultra.
Az Antikvárius felvette a friss szalagot. Ezen már az az alak látszott, amint átsétál a szomszéd szobába, majd megáll a saját teáskannája hűlt helye előtt – amit az imént rántott fel a mennyezeti huzal.
– Henderson – szólalt meg az Antikvárius, s hangjában a hideg logika szárazsága rezzent. – A maga teázója nem a szomszédban van. A hálózat sosem épített ki csöveket az utcán át.
Mr. Henderson megtorpant a nyitott ajtóban. A túloldalon nem a gőzölgő teázó kényelmes karosszékei fogadták, hanem pontosan ugyanaz a porlepte könyvespolc, a pulton álló hideg rézhenger, és a saját, megdermedt háta.
A sárgaréz henger nem veszteséget mért, hanem zárt hurokként működtette az épületet: a teázó és az antikvárium egyazon szoba két egymásba fordított idősíkja volt, ahol a gőzenergia csupán önnön árnyékát forgatta körbe-körbe.
S miközben a két férfi dermedten nézte a végtelen tükröződést, a sötét sarokban álló falióra tokjából halk, kaparászó neszezés hallatszott, mintha egy teljesen új szerkezet kezdene életre kelni a következő elszámoláshoz.