96/4. A kenőolajos pecsét — A közösségi hőnyereség

Henderson egy pillanatig habozott, majd jobb hüvelykujját óvatosan belenyomta a sötét, szagolhatóan minőségi műszerolajjal átitatott szivacsba. A papíron hagyott lenyomat meglepően élesre sikerült: a bőre finom redői között a sárgaréz por apró csillogása rajzolta ki a szabályos csigavonalat.
A pincér nem törölte le a vendég ujját, ehelyett egy csipesszel felemelte a bárcát, és becsúsztatta az asztal lapja alatt rejtőző apró, sárgaréz nyílásba. A fa belsejében sűrített levegő sziszegése hallatszott, majd egy mély, elégedett kattanás jelezte, hogy a megállapodás életbe lépett.
– Kiváló választás, uram – suttogta a felszolgáló, miközben a teáskanna csőréből vékony, meleg gőzsugár indult meg, hogy precízen kiegyenlítse a csésze hőveszteségét. – A szomszédos pékségben éppen most gyújtották be a harmadik kemencét az Ön csuklóján átáramló lendület segítségével.
Henderson elégedetten dőlt hátra, amennyire a rézkampó engedte. A karja ritmikus zsibbadása már nem zavarta; sőt, a négy krajcáros órabér tudata kifejezetten melengető érzéssel töltötte el. Ekkor vett észre egy apró, gravírozott számlálót a teáscsésze fülén, amely halk pattanással lépett egyet előre.
A szomszédos asztalnál ülő úriember kimérten rábólintott, s felemelte a saját csészéjét, amelynek aljából egy vékony rézkábel futott egyenesen a padlóba. Henderson megpróbált visszamosolyogni, ám a gesztus félbeszakadt, amikor a padlódeszkák alatt egy nehéz, fémes csapóajtó halk dörrenéssel reteszelődött el.