93/3. A sárgaréz tölcsér fojtása — Az akusztikai pótilleték

Az antikvárius felháborodottan méregette a tenyerében melegedő papírszeletet. A percenkénti három filléres akusztikai illeték nem csupán pofátlan kapzsiságnak tűnt, hanem a józan üzleti logika nyílt megcsúfolásának is. Elvégre a saját hátsó szobájában tartózkodott, ahol a csend ingyenes alaptartozék lett volna.
Hogy véget vessen a szerkezet túlbuzgó számlázásának, az öregember benyúlt a kabátja zsebébe, és előhalászott egy kiszolgált, tintától átitatott filc bélyegzőpárnát. Ha a réztölcsér hanggal táplálkozik, gondolta elégedett mosollyal, akkor a tömör filc tökéletes zajcsillapítóként azonnal mentesíti őt az illeték alól. Határozott mozdulattal a nyílásba préselte a gyapotdarabot.
A rézcsőben erre azonnal elhallgatott az ütemes kattogás. Egyetlen hosszú, sziszegő pneuma-szippantás hallatszott, majd a filcdarab eltűnt a sötét torkolatban, mintha a fal mögötti mechanika egyszerűen lenyelte volna.
A mennyezet feletti járatokban Mr. Henderson ingája egy pillanatra megtorpant. A megnövekedett légellenállás elnyelte a mozgási energiát, és a rézketrec rázkódva állt meg a két szint közötti holtponton. Henderson reménykedve figyelte a mutatókat, ám a szabályzat értelmében a kényszerű pihenőidő nem törlesztésnek, hanem a gép hűtési rendellenességének minősült.
Az antikvárius elégedetten törölte meg tintás ujjait a kötényében, ám a siker pünkösdinek bizonyult. A tölcsér aljából egy újabb, hosszabb papírszalag lökődött ki. A friss írás szerint a rendszer a szűrőbetét behelyezését „önkéntes karbantartási szolgáltatásként” regisztrálta, amelynek eljárási díja percenként hat fillérre módosult.
Mielőtt az antikvárius megszólalhatott volna, a padlóburkolat vékony rései közül meleg, olajos gőz szivárgott elő.