93/2. A tölgyfa iratszekrény — Az akusztikai tévedés

Az antikvárius megfontolt léptekkel átsétált a hátsó szobába. A linóleum halkan nyikorgott a talpa alatt, miközben óvatosan megállt a lelakatolt tölgyfa iratszekrény előtt. A zár nyelve valóban visszahúzódott: a súlyos ajtó most résnyire nyitva állt, s belsejéből langyos, szárított tintaszagú levegő áramlott ki.
Az öregember arra számított, hogy az előző tulajdonos régen elfeledett, porlepte hagyateki lajstromait vagy zálogcéduláit találja odabent. Elvégre egy becsületes antikváriumnak pontosan így kell működnie. Ám a polcokon papírok helyett vékony, csiszolt rézcsövek futottak végig, amelyek mind egyetlen központi tölcsérbe torkolltak.
A tölcsérből ütemes, halk nyöszörgés és fémkattanás szűrődött ki – mintha valaki a felette lévő emeleten mérnöki pontossággal ringatna egy súlyos rézszerkezetet. Az antikvárius elégedetten bólintott. Meggyőződése volt, hogy a ház korábbi bérlője csupán egy primitív, mechanikus beszélőcsövet épített a falba, hogy ellenőrizze a padlástéri szobák zajszintjét és a fűtési költségeket.
– Ismét egy illegális vízvezeték-csapolás – morogta magában szinte derűsen, majd elővette a zsebéből a meleg rézkulcsot. Úgy vélte, a kulcs csupán a csőhálózat egyik nyomásszabályzó szelepét nyitja, és a felső bérlő nyilvánvalóan túltekerte a rendszert.
Mielőtt azonban bezárhatta volna a szekrényt, a réztölcsérből egy apró, henger alakú papírtekercs pördült ki, és pontosan a tenyerében landolt. A papíron friss, még megszáradatlan tintával egy egyenleg állt, amely percenként három fillérrel növekedett a hátsó szoba akusztikai jelenléte miatt.