93/1. A leejtett rézkulcs — A hátsó szoba akusztikája

Az antikvárius épp a felhalmozott, zörögve porosodó szótárak lapjait sepregette egy elhasznált nyúllábbal, amikor a szomszédos fal fémcsövei felől tompa, fémes koccanás hallatszott. A padlódeszkák rései között egy kicsiny, cirádás rézkulcs pördült ki, és pontosan a koptatott perzsszőnyeg szélén állt meg.
Az öregember megállt a mozdulatban. Hüvelykujjával feljebb tolta vastag keretes szemüvegét, majd óvatosan a tárgy fölé hajolt. A kulcs nem hasonlított az antikvárium nehéz, ódon vasrácsaiba való darabokra: szára szokatlanul vékony volt, a tollán pedig egy apró, áthúzott ingát formázó gravírozás csillogott.
Csupán valami eltévedt küldemény lehet a felső szintről – vélekedett magában csendesen. Arrafelé hetek óta furcsa, szünet nélküli ütemes kattogás hallatszott, mintha valaki fáradhatatlanul rázna egy rézketrecet. A kulcs ráadásul meglepően melegnek bizonyult, mintha súrlódás hevítette volna fel a sötét csővezetékben.
Zsebre vágta a rézdarabot, és az ablakhoz lépett, hogy folytassa a leltározást. Ám ahogy a tintatartóért nyúlt, a hátsó szoba mélyén álló, lelakatolt tölgyfa iratszekrény zárjában valami halk, rugós kattanással elmozdult.