93/4. A kiáramló gőzcsapda — A sűrítési üzemmód

Az antikvárius gyanakvóan hátrált a falig, ahogy az olajszagú köd finom fátyolként terült el a korhadt hajópadlón. A lába alatt süvítő sziszegés nem csupán a gépezet melegét hozta magával, hanem a mennyezet gerendái közül is visszahangzott. Odafent, a két szint közötti szűk járatban Mr. Henderson orrát megcsapta a forró kenőzsír nehéz szaga, miközben a leblokkolt rézketrec alja érezhetően átforrósodott.
Az öregember a kötényét az orra elé szorítva a lelakatolt tölgyfa szekrény felé pillantott. A nehéz rézpántok gőzölögtek, és a zár kulcslyukából sűrű, fekete folyadék szivárgott a padlóra. Nem kátrány volt az, hanem az átforrósodott mechanika túlfolyó kenőanyaga. Az antikvárius a falhoz készített sárgaréz feszítővasért nyúlt, elhatározva, hogy ha a gép fizetséget követel a levegőért, ő maga néz utána a számlázókamra felépítésének.
A rejtett járatban Henderson meglepődve tapasztalta, hogy a megrekedt ingaszerkezet alatti pneuma-csőből egy kis fémcsapódással újabb rézkapszula lökődött ki. A benne lévő, hőre színeződött papírszelet nem fizetési felszólítás volt, hanem egy műszaki átirányítás: a túlmelegedési pótilletéket a hálózat automatikusan áthárította a legközelebbi „aktív hűtőegységre”.
Amikor az antikvárius a feszítővas hegyét a szekrényajtó résébe illesztette, a padló alatt egy nehéz fogaskerék kattant. A tölcsérből kihulló újabb papírszalag már nem számokat tartalmazott, hanem egyetlen nyomtatott ábrát: egy sárgaréz szivattyúkar rajzát.
A hátsó szoba sarkában álló óraműves állólámpa üvegburája mögött lassan pislákolni kezdett egy sárga fénypont.