90/6. A lebegő rézketrec — A megőrzési illeték

Henderson benyomta a nehéz, vízhatlan üvegajtót, amely sziszegve engedett a nyomásnak. A zöldes félhomályban sűrű olaj- és sószag terjengett. A lebegő rézketrecek lassan ringtak a fojtogató gőzben, és a középsőben – egy elnyűtt bársonypárnán – ott csillogott az apja aranyozott zsebórája.
A férfi szíve vadul kalapált. Megragadta a ketrec hideg rácsait, benyúlt, és az ujjai végre ráfonódtak a hűvös fémházra. A gép nem szirénázott, nem gördített újabb akadályt. Az óra megadón a markába simulhatott. Henderson megkönnyebbülten felnevetett: a mechanikus bürokrácia mégis feladta a küzdelmet.
Ekkor a falba épített számláló fémes csattanással átváltott: „Tárgy visszaadva. Megfelelő fajsúlyú cserepótlék beérkezett.”
Mielőtt Henderson visszahúzhatta volna a kezét, a ketrec alja megbillent, és a hirtelen kioldó retesz a rácsok közé rántotta a férfit. A nehéz üvegajtó mögötte szilárdan záródott. A csigasor halk zümmögéssel emelte fel a padozatra helyezett zsebórát, miközben Henderson saját testsúlya vált az új, tökéletes egyensúlyi ellensúllyá a mélyben.
A csarnokban visszaállt a csend. Odakint, a csapóajtón túl, egy távoli, rozsdás rézkulcs fordult meg egy ismeretlen ajtó zárjában.