89/5. Az összecsukható magánsziget — Az automatizált végkifejlet

Mr. Henderson megremegő ujjaival felvette a hideg, rézből öntött kulcsot. A lába előtt, pontosan ott, ahol a pók szerkezete elnyelte az édesapja zsebóráját, egy leheletfinom, alig észrevehető kulcslyuk rajzolódott ki a csiszolt fémlemezen. A férfi elméjében felcsillant a remény: a hatóság nyilván egy biztonsági zárat hagyott hátra, amellyel visszakövetelheti a kisajátított vagyontárgyat, vagy legalább megállíthatja a sziget területcsökkenését.
Térdre ereszkedett, s a sárgaréz kulcsot határozott mozdulattal a nyílásba illesztette. A szerkezet akadálytalanul fordult el. A mélységből szűrődő ketyegés abban a pillanatban elcsendesedett. Henderson megkönnyebbülten sóhajtott fel, várakozón bámulva a szürke gőzgomolygást, ahonnan az elvett óra visszatérését remélte.
A várt emelőszerkezet helyett azonban a lába alatti rézsziget pereme halk csikorgással felpattant. A fémlemezek nem kifelé, hanem befelé kezdtek hajolni, mint egy összezáródó fémvirág szirmai. A kulcs ugyanis nem a tulajdonjogot igazolta: a sziget bérleti idejét húzta fel. A magánbirtok valójában egyetlen időzített fémhenger volt, amely a lejáratkor automatikusan becsomagolta önmagát.
Mire Henderson felfogta a helyzetet, a rézfalak magasan felette záródtak össze, s a feje felett egy nehéz, vörös viaszpecséttel ellátott fedél pattant a helyére. Odakint egy rugós csáp villámgyorsan átkötözte a tartályt a kenderkötéllel, s a henger – belsejében a döbbent tulajdonossal – megindult lefelé a mélységbe.
A rézsziget hűlt helyén nem maradt más, csupán a ködbe nyúló üresség és egy magányosan ingó, sárgaréz mérőón.