88/4. A sós páraoszlop — A tengerészeti tarifacsomag

Mr. Henderson keménykalapját a fejébe nyomta, ahogy a sárgaréz szegély zökkenőmentesen gördítette őt előre a sűrűsödő ködben. A csatornarácsból feláramló sós levegő csípte a szemét, de legalább nem kellett újabb lépésdíjat fizetnie a macskakövekért. Az önműködő fémsáv elegáns ívben fordult rá a sarokra, ahol a megszokott gázlámpák helyén hirtelen egy sor magányos, rézből öntött világítótorony-modell magasodott.
Az egyik miniatűr torony tetején apró, forgó lencse kattant, és egyenesen Henderson vakítóan fehér ingmellére vetítette az éles fénysugarat. A föld alól mély, rézkürtszerű búgás szólalt meg, ami kísértetiesen emlékeztetett egy ködben haladó tehergőzös vészjelzésére.
– Árbocjelzés hiánya a szárazföldi zátonyövezetben! – kiáltott fel a kapualjból előlépő tisztviselő, aki ezúttal matrózsapkát viselt a hivatali kabátja felett. – Mivel Ön haladási sebességgel sodródik a csatornahálózat felett, automatikusan a kikötői navigációs díjszabás hatálya alá esik!
Henderson elhűlve kapaszkodott meg a legközelebbi világítótorony rézrúdjában, de a fém hideg gőzzel árasztotta el a tenyerét. A zsebében maradt aprópénz sürgető csörrenéssel tapadt a nadrágja szövetéhez, mintha a földalatti mágnesek már a saját tulajdonukként követelnék azt. A selyemgallérja mögül egy apró, nedves papírcsík bújt elő, rajta a legújabb számlatétellel: „Zátonykerülési illeték és világítótorony-üzemeltetési hozzájárulás.”
A rézszegély ekkor egy határozott zökkenéssel megállt egy sötét, lelakatolt csapóajtó felett.