86/3. A barometrikus számláló — A félrevezető diagnózis

Henderson megpróbálta elrántani a csuklóját, de a tapadós pult lapjából hirtelen apró, sárgaréz csipeszek pattantak ki, és finoman, de ellentmondást nem tűrően rögzítették az ujjperceit. A falburkolat egyik eleme halk kattanással félrecsúszott, s a mögötte feltáruló mélyedésből egy folyadékkal teli, kanyargós üvegcső emelkedett ki.
– Nyugodjon meg, Mr. Henderson, az eljárás teljesen szabványos – mondta az Antikvárius, miközben egy hosszú, csontnyelű nagyítóval megnézte a csőben emelkedő, sötétzöld higanyszálat. – Úgy tűnik, a legutóbbi fizetési kísérlet nem a térfogatot csökkentette, hanem a helyiség tengerszint feletti magasságát módosította. Ön éppen hétszáz méterrel emelte meg a szalon fiktív csúcsértékét.
Henderson meredten bámulta az üvegcső melletti, finom mívű skálát, amelyen apró, vésett betűk hirdették a „Léghajózási illeték” és a „Ritkított levegő pótdíja” tételeket. A szobában hirtelen érezhetően hűvösebb lett, mintha valóban egy magashegyi kilátóban állnának, s a falakból halk, süvítő szélzaj hallatszott.
– Ez képtelenség! – horkant fel Henderson, de a hangja a ritkuló levegő miatt furcsán vékonyan csengve halt el. – Egy zárt antikváriumban vagyunk a belváros közepén! Nem emelkedhetünk sehová!
– A hivatali méréstechnika nem ismer belvárost, csak koordinátákat – felelte az Antikvárius rideg tárgyilagossággal, majd megkocogtatta a csövet. – A műszer szerint a ritkulási folyamat megállítható, ha Ön elismeri a magassági különbséget, és elfogadja a légköri kompenzációs jegyzőkönyvet.
Az Antikvárius egy sárga, kissé gyűrött papírlapot csúsztatott a fogvatartott kéz mellé, ám ekkor a sötét tölgyfa burkolat mélyéből egy váratlan, tompa szag szivárgott elő: a tömény, friss tengervíz és a nedves hordalék sós illata.