86/4. A tengerfenéki nyugta — A tengeralatti méricskélés

Henderson torkában bennszakadt a levegő, amikor a tölgyfa burkolat alól vékony, sós vízsugár spriccelt a polírozott pultra. Az Antikvárius nem jött zavarba, csupán csontnyelű nagyítójával közelebb hajolt a kanyargós üvegcsőhöz, s megpöckölte annak rézkeretét.
– Á, elnézést kívánok – mormolta a férfi, s apró, sajnálkozó mosoly suhant át az arcán. – A barometrikus skála szilárdsági rugója elmozdult. Nem hétszáz méter magasan vagyunk a fiktív tengerszint felett, hanem hétszáz méter mélyen alatta. A mutató lefelé állt.
– Tessék?! – nyögte Henderson, miközben az ujjait szorító sárgaréz csipeszek váratlanul kipattantak, szabadon engedve megviselt kezét. – Hol vagyunk?
– A tengerfenéki zálogilleték-zónában – világosította fel az Antikvárius, miközben a pult alatti óraszerkezet egy szárított hordalékdarabot és egy nedves tengeri kagylót lökött ki magából a nyugtatartó tálcára. – A túllépési díj így nem léghajózási illeték, hanem tengeralatti horgonyzási pótdíj.
A falak mögött tompa, nehéz morajlás zendült fel, mintha egy hatalmas hajócsavar fordult volna meg a szalon feletti sötétségben. A mennyezeti lámpa kékes fénnyel vibrált, s a tölgyfa burkolat réseiből apró, világító rákok másztak elő, egyenesen a precíziós mérleg serpenyője felé.
Az Antikvárius megfontoltan elcsomagolta a sárga papírlapot, majd a pult sarkában álló bronz csengő tetejére helyezett egy apró, csillogó korallmaradványt.