85/1. A kékes üveggolyó — Az új egyensúly

Az Antikvárius óvatosan felemelte a hűvös, kékesen derengő üveggolyót a pincelépcső tövéből. Bár a tárgy alig nyomott többet egy gombnál, a felületén átderengő apró fénypontok ritmikus lüktetése különös nyugalmat árasztott. A kereskedő megtörölte az üveget a köténye szélén, és visszaindult a földszinti szalonba.
Odafent minden a megszokott rendben fogadta. A tölgyfa komód pontosan ott állt, ahol korábban, felületén egyetlen porszem sem árulkodott arról, hogy az imént még molekuláira bontva időzött a pincejárat kiegyenlítő tartályában. Az antikvárium levegője friss volt, a falitükörben pedig végre nem mutatkozott semmiféle térfogati torzulás.
A bejárati ajtó feletti rézharang éles csilingeléssel jelezte az új látogató érkezését. Egy alacsony, gondosan vasalt kabátot viselő úriember lépett be a boltba, hóna alatt egy méretes, papírba csomagolt szögletes tárggyal.
– Jó napot kívánok! – köszönt az idegen, miközben kíváncsian körbenézett. – Úgy hallottam, önnél a ritkaságoknak nemcsak ára, hanem tiszta elszámolása is van. Egy családi örökségről lenne szó, ami kissé tágasabbá teszi a nappalimat, mint amennyire a falak engednék.
Az Antikvárius halvány mosollyal a pultra helyezte a kékes üveggolyót.
– A térfogat kényes kérdés, uram – válaszolta szelíden. – De biztosíthatom, hogy nálunk minden tétel megtalálja a maga pontos helyét.
A látogató óvatosan letette a csomagot a tölgyfa komód tetejére. Egy apró, rézveretes ingaóra körvonalai bontakoztak ki a papír alól, amelynek mutatója nem körbe, hanem szögletesen mozdult el.
A sötét lépcsőforduló mélyéből halk, tisztelettudó szipogás hallatszott, mintha egy elnyelt hivatali nyomtatvány sóhajtott volna fel a huzatban.