84/2. A faforgács — A vakvágányos eljárás

Az Antikvárius megdermedt a vastag kötet fölött, tollából egy kövér tintacsepp hullott a frissen behúzott leltári vonalra. A padlódeszkák felől érkező fémes karcolás nem hasonlított sem a gőzszelepek sziszegésére, sem a pneumatikus csövek megszokott kattogására.
– Ez... ez nem tartozik az egységes protokollhoz! – sziszegte Mr. Henderson az üvegkalitka apró szellőzőnyílásán át, miközben feszülten próbált lefelé tekinteni. – A Hivatal sosem használ alulról jövő, feltáró jellegű fúróberendezéseket!
– Akkor bizonyára egy magánakció tanúi vagyunk – válaszolta szikáran az Antikvárius, és óvatosan átlépett a szoba közepén álló rézmérleg árnyékán.
A fa burkolat egy ponton láthatóan megemelkedett. Apró, finom faforgács- és száraz tealevelekből álló kupac türemkedett ki a rések közül, mintha egy szorgalmas, sárgarézből öntött vakond próbálna utat törni a leltározatlan területek felé. Az idős gyűjtő meggyőződéssel tételezte fel, hogy a Hivatal egy korábbi, eltussolt szervizaknája kelt életre a túltengő bürokrácia nyomása alatt.
A kaparászás hirtelen elült. A meglazult deszka alól egy apró, megfeketedett réz pecsétgyűrű gurult ki, s pontosan az Antikvárius cipője orránál állt meg.