83/3. A perforált papírcsík — A hallgatási díjszabás

Mr. Henderson két ujjal óvatosan megfogta a kinyúló kartonszalagot, mintha az egy veszett darázs volna. Szemüvegét közelebb tolta az orrához, s miközben végigfuttatta tekintetét a precíz lyuksoron, szája szöglete észrevétlenül megvonaglott.
– Nos, nézzük csak... – dünnyögte, és megpróbált olyan szakértő arcot vágni, mint aki naponta olvas gondolati perforációt. – A felvétel tiszta. Rendkívül tiszta. Bár a Hivatal logikai osztálya szerint ön az imént egy meglehetősen illetlen jelzővel illette a szervizautomatát. Természetesen ez nem minősül szabálysértésnek, amennyiben a csúnya gondolat nem haladja meg a három másodperces időtartamot.
Az Antikvárius nem válaszolhatott – az üvegtárló belső vákuuma és a lakkozás amúgy is tiltotta az ilyesmit –, de a szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Vajon a gép tényleg kiolvasta a fejéből azt a nyomdafestéket nem tűrő óhajt, amit a sárgaréz tölcsér láttán megfogalmazott?
– Szerencséjére – folytatta Henderson fojtott hangon, miközben idegesen pillantott a mennyezeten futó sínrendszerre –, a felhalmozott belső szorongásért cserébe jár némi leltári jóváírás. A Hivatal rendkívül méltányos.
A kartonszalag hirtelen megállt, majd egyetlen határozott rántással visszahúzódott a talapzat mélyébe. A rézhenger fent újra felzúgott, s a sárgaréz tölcsér szisszent egyet, mintha csak leválasztotta volna magát a gondolatokról. A tárló alatti rézcsapból ekkor egy apró, fekete üvegcső csusszant ki a tálcára.
– Látja? A gondolati audit megtörtént – suttogta Henderson, de a hangjában rejlő remegés elárulta, hogy maga sem bízik a kimenetelben. – Most pedig következik a belső sűrűség mérése.
A múzeumcsarnok távoli sarkában egy nehéz, vasalatos ajtó csapódott be, s a padlólemez megremegett a közeledő láncok zörgésétől.