83/1. A tárló üvege — A garantált mozdulatlanság

A múzeumcsarnok levegője steril volt és bársonyosan hűvös. Az Antikvárius, most már ragyogó lakkbevonattal és a mellkasára rögzített réztáblával, tökéletes szimmetriában állt a 42-es számú üvegpostamens tetején. Karjai mértani pontossággal zártak be kilencvenfokos szöget, miközben a csiszolt üveglap túloldalán léptek visszhangoztak.
Mr. Henderson, a Hivatal vezető leltárosa elégedetten törölgette meg csontkeretes szemüvegét. Mellette egy fiatal tanonc jegyzetelt szorgalmasan a sárgult margójú főkönyvbe.
– Látja, kolléga? – bökött a leltáros a csillogó lakrétegre. – Ez a tökéletes egyenleg eredménye. Nincs felesleges mozdulat, sem bürokratikus fennmaradás. A nullázott ügyfél a legmegbízhatóbb kiállítási tárgy.
A tanonc közelebb lépett, és kíváncsian hajolt az üvegre. Az Antikvárius szembogara a rémülettől kissé kitágult – bár a teste mozdulatlan maradt, a hallása bántóan éles volt.
– És a karbantartás? – kérdezte a tanonc. – Nem szorulnak pormentesítésre?
– Dehogy – mosolyodott el Mr. Henderson. – A rendszer minden páratartalom-ingadozást korrigál. Nézze csak a szomszédos fülkét!
Az Antikvárius a feszültségtől mereven a mellette lévő tárlóra pillantott. A réztáblán ez állt: „18. századi Szabó – hiánytalan leltári darab”. A szabó kabátján egy apró rézszámláló ketyegett, és minden kattanásnál egy finom levegősugár törölte le a port a gallérjáról.
A csarnok távoli sarkában ekkor felzúgott egy frissen olajozott rézhenger.