82/7. A nulla egyenleg — A leltári átsorolás

Az Antikvárius habozás nélkül helyet foglalt a rézszéken. A hűvös fém kellemesen simult meztelen combjához, a feje felett duruzsoló tölcsér pedig langyos, levendulaszagú fuvallatot árasztott. A Hivatal precizitása lenyűgözte: a ruhafosztás, az izzadságcsepp beszámítása és a cipőfűzők elszívása mind-mind a tökéletes egyenleg elérését szolgálta.
A mennyezeti rézcsőből fémes kattanás hallatszott. „Ügyfél egyenlege: pontosan nulla” – jelentette be a dobozos hang. „A személyes tulajdon és a felhalmozott tartozás teljes mértékben kioltotta egymást. Az eljárás lezárult.”
Az Antikvárius elmosolyodott, és megpróbált felállni, hogy átvegye az igazolást. Ám a rézszék kartámaszaiból finom, meleg viaszöntvény csúszott a csuklójára, merőlegesen rögzítve karjait. A tölcsérből nem levegő, hanem sűrű, átlátszó lakkréteg permetezett alá, amely pillanatok alatt kemény, csillogó burokká szilárdult a bőrén.
Nem büntetés volt ez, hanem a Hivatal legmagasabb rangú elismerése. A nulla egyenlegű lények ugyanis megszűnnek ügyfélnek lenni – átkerülnek a leltárba. A mellkasára egy apró, csiszolt réztáblát csavarozott egy szervizkar: „19. századi Antikvárius – kitűnő állapotú kiállítási darab”.
A csempézett fülke fala halk zúgással gördült oldalra, utat nyitva a Hivatal központi múzeumcsarnokába.
A szomszédos folyosón ekkor kattant egy frissen olajozott zár, és a sötétben egy újabb cipőfűző feszült meg.